Három tevékenységből merítek nagy energiát, ebből forrásozik a kreativitásom, ebben találom meg mélységesen önmagam belső világát. Az egyik ebből a tánc – a másik az irodalom, a harmadik pedig a vadon. Azért írok tevékenységet, mert természetesen az emberi kapcsolataim is mélységesen töltenek. De a folyamatos kifelé áramlás nem működik: olykor rá kell kapcsolni magam egy másfajta „töltőre”. Ez mondjuk olykor nem is tevékenység, csak „levés”: mint például a természethez kapcsolódás. Vagy persze kombinálva is remekül működik, például a tánc esetében: csakis a testemben vagyok, kicsit sem a fejemben, és többnyire valaki mással együtt.
Amióta az eszemet tudom, szeretek táncolni: vannak emlékeim, hogy egészen-egészen kicsi koromban, amikor még a földből alig kinövő gomba voltam, egy rokon vidéki esküvőjén táncoltam a parkett közepén, egyedül. Aztán, úgy hat éves lehettem, megkérdezték, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Lehengerlő magabiztossággal jelentettem ki: királylány. Többek között azért, mert a királylányok gyönyörű szoknyában vannak, földig ér a hajuk (és természetesen akkor táncolnak, amikor csak akarnak).
Középiskolás koromban csatlakoztam az egyetemi táncklubhoz, ahol bálkirálynőnek érezhettem magam, amikor a fiúk sorban álltak előttem, hogy a táncrendembe feliratkozzanak: mert minden táncot végigtáncoltam, folyton nevettem, és mélységesen élveztem azt, hogy estétől hajnalig egyre csak táncolok: a zene adta ritmusra, az adott kultúra meghatározta mozgásformára mozdítom a testemet. Persze, voltak házibulik, vagy egy-egy koncert, és a szabad mozgásnak is megvan a maga gyönyörűsége; de nekem a kötött mozgás, a zene és a mozdulat összhangja, az adott kultúrának vagy korszaknak legalább a villanását mögé téve olyan mélységű élvezetet adott, hogy nem vágytam külön a puszta riszálásra.
Később néptáncolni kezdtem, néprajzosként beszippantott az élő népi kultúra, még ha csak városba vitt táncházmozgalmi utánérzése is: a dalok, az éneklés feszültségoldó szerepe, a táncra való feszítő vágyakozás, majd katartikus pillanat, amikor megáll az idő, hiszen a zenében és a századszori mozdulatban feloldódik az énem, és már nincs semmi más a világon, csak a köröttem lüktető zene, és a partner erős karja, amint finom mozdulattal mutatja az irányt.
Az összes fel sem ismert vágy, feszültség, álom, remény benne tud lenni egy táncrendben. A lábam magától mozdul, hamar ráérez a partner szándékára, vagy a lépések ritmusára, a zene és a lábam a szívemen keresztül kötődik össze. A körtáncok atavisztikus ereje, amikor semmi bonyolult nincs benne (pedig mégis), de olyan tudatállapotba visz, ami már nem a hétköznapok, hanem a kiemelt idő része. A körtánc rítus. A páros tánc párválasztási próba. A közösség megtartó erő.
Másfél éve aztán tangózni kezdtem: mindig is vágytam rá, de fogalmam sem volt arról, hogy valójában milyen összetett kulturális jelenségről van szó. Történetesen az ország legjobb tanáraihoz kerültem, ahol a közösség is része a folyamatnak, és ahol mindössze három dolgot tanulunk minden órán: az ölelést, a sétát, és a zenére való fülelést. Semmi lépés, az nem lényeg, az csak következménye az struktúrának. Izzasztó, határokig elvivő kihívás minden óra. Le kell építenem az eddig felépített struktúrákat, el kell hagyni a gondolkodást, rá kell bízni magamat a másikra, és közel kell menni hozzá. Ez félelmetes. A testem gyakran megfeszül, és észre sem veszem. Nem megy, gyűlik a feszültség, valami (egy hangsúly, egy mozdulat, egy szó) benyom egy gombot, ami csak könnyekben tud oldódni.
De amikor ott vagyunk egymásnak, negyed órát olyan közel, mint még senkihez, pedig lehet, hogy nem is ismerem — a testünk beszél. Társadalmilag elfogadott keretek között. Erre a negyed órára. Összekapcsolódás egy szavakon túli térben: csak a test beszél, de az elmond mindent, hideget, meleget, forrót egyaránt. A testet nem nagyon lehet becsapni. Az érintés, és a zenére való együtt mozdulás kombinációja olyan dolgokat is elárul, amelyekről nem feltétlenül lehet, és talán nem is kell beszélni.
A tánc olyan ősi nyelv, ami csak egyetlen más dologra hasonlít ősiségében, nyersségében, valódiságában, de könnyedén, mindenki szeme láttára. Összekapcsolódva a dallammal, a szavakkal, vagy csak a ritmussal. De leginkább a másik emberrel, akinek fogom a kezét, ölelem a derekát, lapockáját: akivel arra a három, tizenöt, negyvenöt percre együtt sétálunk, együtt táncolunk, együtt érzünk és lélegzünk.
Azt mondják, aki énekel, az nem tud közben félni. El tudom képzelni, hogy aki táncol, nem tud közben gyűlölködni. Mert aki táncol, aki énekel, az önmagához és a körülötte élő emberekhez kapcsolódik, és egy olyan egységet él meg, ami felszabadít. A test tárol, de ha a test mozdul, el is tud engedni. Nem azt mondom, hogy ez az univerzális módszer az élet, a világmindenség meg minden problémájára, de egy kicsit azt hiszem, ha az emberek többet énekelnének és táncolnának (és játszanának gyerekekkel), a világ jobb hely lenne.
