Sok minden beérett most az utóbbi hónapokban. Szinte olyannyira felgyorsultak körülöttem a dolgok, hogy már-már az örvény-metaforát találom alkalmasnak, hogy leírjam, hogyan érzem magam; még akkor is, ha sok az öröm benne. Miközben a világba kinézve feszültséget, gyűlöletet, halált, kicsinyességet, félelmet, abszurdisztánt és veszélyt látok, a magam mikrokozmoszában éppen virágba borulnak a dolgok. Vagy használhatnám azt a metaforát is, amit két mondattal ezelőtt: hogy amit ültettem évtizedekkel ezelőtt, most kezd el gyümölcsöt teremni.
Megjelent az első verseskötetem, a Sötét anya. El is fogyott az első nyomtatás, és szépeket írtak róla itt és itt. Nehéz felfogni. Egyrészt azért, mert immár hivatalosan is gondolhatom és nevezhetem magam költőnek, én, aki oly sokáig az asztalfióknak írtam. Mert amikor egy versemet megmutatom valaki másnak, akkor a lelkem egy darabját mutatom meg. És ez sérülékennyé tesz: mintha mezítelenül állnék mások előtt.
Másrészt elkezdett beindulni a szerelemprojekt: a saját mesemondó vállalkozásom. Íme, van egy saját honlapom, és hívnak eseményekre; mesélek másokkal együtt, elsősorban a Mítoszok csatáján. A Szívben, az egyik legszínvonalasabb magyar lapban megjelent velem egy interjú. Női elvonulásokat és programokat csinálunk mesemondással Veszprém környékén. Ágotás gyerekeknek mesélek: kihívás, de végre valami, aminek tényleg értelme van.
És elkészült, és színpadra is került az első mesemondó, avagy storytelling estem, a Perszephoné. Ez legelőször 2017-ben kezdődött, amikor rátaláltam a mesemondásra Zalka Csenge mesemondó társam vonatkozó szakirodalma nyomán, másodszor amikor a 2023-as veszprémi konferencia után egy hatalmas löketet kaptam, hogy csináljam. Most van 2025. Ja, és nyolc évesen kezdtem el írni (előtte csak szóban alkottam), ez volt 1994-ben. Az testvérek között is harminc év.
Ez tehát, ami most látszik rólam az online térben, mind a jéghegy csúcsa. Sokan gratulálnak, aminek örülök, és oly sokszor mégsem tudok vele mit kezdeni. Annak ellenére, hogy igenis, én dolgoztam ezekért a dolgokért. Én hoztam létre őket a semmiből. És egy harminc éve megfogalmazott álmom valósult meg azzal, hogy megjelent egy verseskötetem, a mesemondó műsor pedig szintén egy évtizedes vágynak a megvalósulása. De hogy lássátok, mennyire nem szerencse kérdése, leírom most, hogy én egy ellenkező előjelű élethelyzetből indultam.
Hat évet töltöttem egy nagy szerelemnek induló, de – mint később kiderült – bántalmazó kapcsolatban. Ebből csodával határos módon ép testtel és lélekkel kerültem ki, többek között az isteni kegyelemnek, a családomnak, a barátaimnak és a magam belső erejének köszönhetően. Ez is benne van a Perszephonéban, és nyilvánosan máshogyan nem is nagyon tudtam beszélni róla. Bár sok mítosz foglalkozik az alvilágjárással (szerintem nagyítóval kell keresni azt a kultúrát, amelynek mitológiájában ez nincs benne), és egyébként nem is ez a kedvenc történetem – valamiért mégis ebben találtam meg magam, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Aztán három évet fektettem bele a saját önismeretembe három pszichodráma csoportban, az Életfonal Mentálhigiénés műhelyben. Minden óra, minden perc megérte. Nemcsak szembenéztem elfeledettnek hitt eseményekkel, traumákkal és személyekkel, támogató közösségben, profi és abszolút biztonságot adó vezetés mellett; de a drámán keresztül olyan küszöböket is átléptem, amelyek tényleges változást hoztak az életembe és a sorsomba. Szembenéztem a saját realitásommal, és a tükörrel, amit mások tartanak nekem. Kiléptem a biztonságot adó keretek közül, és a szűk családomban elsőként egyéni vállalkozó lettem. Sokat sírtam, sokat nevettem. Képessé váltam feltenni a lényeges kérdéseket és együtt élni velük. Minden szempontból megnőtt az igényszintem. És most is folyamatos egyensúlyozás megy a biztonság és a bizonytalanság, a muszáj-a-világ-miatt és a muszáj-a-lelkem-miatt-dolgok között.
Ami tehát látszik, a médiamegjelenések, a profi fotók, a gyönyörű illusztrációk és a kritikák, a gratulációra invitáló hírek, nos, mindez csupán a jéghegy csúcsa, sőt: a kilátás a csúcsról. A sivatagban nagy keservesen megtalált és kiásott forrásvíz gyorsan múló édes utóíze. Nincsenek illúzióim, hogy a hírnév örökké tart, nem is ez a szándékom. Ami azt illeti, tizenkét évesen megállapítottam magamról, hogy nem vagyok színpadra való. Valami mégis odaterelt, ha nem is színésznek, mesemondónak. Valami mégis minden alkalommal arra késztet, hogy a fájdalomból, ami ér, azt elaborálva olyan művet alkossak, ami maradandó. Nem magam miatt, hanem miattatok, akik olvassátok, hallgatjátok.
A jéghegy csúcsa tehát a hála helye is. A visszatekintésé, a megállásé, az ünneplésé. És kár lenne kihagyni ezt is. Ha már megjártam az alvilágot, és nyilván fogom is még, hiszen az emberi élethez hozzátartozik a fájdalom és az elmúlás, azért sok-sok erőt lehet meríteni abból, hogy az örömteli pillanatok is léteznek.
És nem is baj, hogy ezek elmúlnak – veszélyes is lenne folyamatosan a csúcson maradni. Láthatunk magunk körül elég sok olyan embert, aki ebbe beletorzult; én nem szeretnék. Ez a blog tehát nemcsak a mesemondásról, hanem az önreflexióról és a megosztásról is szól. Mert a világ és az élet szép, mindig is nagyon szép volt. És ha a nehéz dolgokat nem osztom úgy meg, mint a szépeket, mert akkor visszavonulok a saját csigaházamba, az is rendben van. Mindenkinek joga van a privát szférához, különösen a 21. században.
De ezt most itt hagyom nektek. Amit láttok, a jéghegy csúcsa. És tudom, hogy ez nálatok is így van. És olyan gyönyörű, hogy „Mindannyiunkban egy egész világ lappang, mindenkiben a maga sajátos világa”, ahogy Pirandello mondja. És bár nehéz megérteni egymást, valójában mind erre vágyunk. És ez nem teljesen lehetetlen. De nem is az online térben valósul meg.
