Dimitris Xylagatas görög származású antropológus és pszichológus könyve, A rítusok ereje volt az elmúlt évek egyik nagy hatású könyve számomra (a Robin Wall Kimmerer Szentperjefonat című könyve mellett). Nem ismeretlen számomra a terep, hiszen néprajzosként végeztem, és már kisgyermek korom óta rabul ejtett más népek kultúrája, a néprajzból pedig az ünnepek és az átmeneti rítusok tanulmányozása volt rám igen nagy hatással. Ráadásul jártam is már parázson, boldogult ifjúkoromban.
A rítusok erejében a szerző elsősorban az extrém rítusokat vizsgálja, hiszen a tudomány már lehetővé teszi, hogy ne laboratóriumi körülmények között, hanem helyben, a megfigyelői paradoxont mintegy kikerülve tudja vizsgálni a rítusokban részt vevők fiziológiai érzeteit, tüneteit.
A spanyolországi San Pedro Manrique nevű faluban a parázson járás ünnepe, vagy a mauritiusi thaipusam kavadi, melynek során a részt vevők fájdalmas piercingeknek akár százait szúrják át a testükön, mind az extrém rítusok közé tartoznak. És valami nagyon mélyet kifejeznek. Bár emberek vagyunk, nem szeretünk szenvedni, mégis valamennyien, még a 21. században is, részt veszünk tömegrendezvényeken, rítusokon, amelyek kellemetlenségekkel járnak, és amelyek során megerősödik bennünk valami. A mai focimeccsek, koncertek, az intenzív testben levés élménye, de még a misék hosszú szertartása vagy bármilyen vallási megmozdulás, zarándoklat, a közös mozdulás, közös zene, közös szenvedés, BÁRMI iszonyú erővel bír.
A könyvben leírt kísérletek ráadásul kimutatják, hogy nem kell mindenkinek részt venni a legfájdalmasabb dolgokban, a „puszta“ jelenlét, a megfigyelés is hasonló agyi folyamatokat mutat – a rítus összekovácsoló ereje, szuperragasztó-volta akkor is érvényes, ha valaki csak nézi a parázson járást, a másik terhekkel megrakodott zarándoklatát, egyszóval mentálisan ugyanúgy hat. Semmi sincs véletlenül, és az extrém testi fájdalmakkal járó szertartások, bár a mostani agyunkkal nagy butaságnak tűnhet, mégis adnak valamit a résztvevőknek: az összetartozás erejét, a saját identitás megerősödését, és még számtalan más kézzel nem fogható előnyt.
Az átmeneti rítusok ma
Nekem személyes kedvencem és vesszőparipám, hogy az átmeneti rítusokra szükségünk van még a mai világban is, sőt, annál inkább, minél inkább városi életformát folytatunk, ahol elszakadunk a közösségtől. Sajnos a mostani rítusok sokszor kiüresedtek: az évnyitók, évzárók hosszú-hosszú beszédei inkább a formát, mint a valódi aktust teremtik meg. Az érettségi inkább papír, mint valódi beavatás. Pedig lehetne ez másként, és tanulhatnánk a régi kultúráktól, a saját hagyományainkból. Nem kell feltétlen extrém fizikai veszéllyel járó tetteket megtenni, a lényeg inkább a közösségi léten és a saját határaink meghaladásán lenne.
Vannak persze pozitív példák is: a cserkészetben például fokozatosan próbáknak vannak alávetve a gyermekek, fiatalok, és mivel az erdőben minden nyáron 10 napos nomád körülmények között táboroznak, a közösség és a természet közelsége adott hozzá. A keresztelés, a bérmálkozás, a konfirmáció, az esküvő és a temetés, a nagy életszakaszok most is ritualizálva vannak, de abszolút nem lenne baj, ha a szokások tudatosodnának, hogy mit miért csinálunk. Régen még jobban körül voltak véve jelentőségteljes mozzanatokkal ezek a nagy életszakasz-váltások, nem véletlenül: az ember lelkének sok idő kell, mire átáll, megszokja, hogy most már más van, és többé nem lesz ugyanaz; ráadásul, akármilyen szeparáltan élünk is, a közösségre és a közösségünk, akár csak a családunk, barátaink, hozzátartozóink értesítésére, elfogadására, tanúskodására szükségünk van.
Életszakaszok átmenetei
A születés, házasság, halál nagy rituáléi mellet szükségünk volna még néhány kisebb, de nem kevésbé jelentős rítusra is. Egy nő életszakaszaiban kiemelt jelentősége van az első vérzésnek, illetve a szüléseknek is. Sőt, a menopauza is egy nagy mérföldkő, amelyet sokszor szégyen övez, pedig a bölcsesség életszakaszába lépő nő egyértelmű jele az életadó vér megtartása. Ezt mind lehetne ünnepelni. Ahogy a fiúknál a férfivá avatási szertartásokra is óriási szükség lenne, idősebb férfiak támogató közegében, és annál erőteljesebb jelekkel, mint egy bizonyítvány vagy egy jogosítvány. Elemi lények vagyunk, szükségünk van a tűz, a föld, a víz, a levegő erejére. Szerencsére a nőknél vörös sátrak, a férfiaknál férfisátrak egyre jobban elterjedtek, és közösséget, valamint rítusokat adnak az arra vágyóknak.
De az apróbb rítusoknak is nagy ereje van. Egy munkahelyváltás, elbúcsúzás, új helyre kerülés, költözés, válás mind-mind olyan életállapot-változás, amely rítusért kiált. A Vadon elvonulás vagy a Mesél a lelkes – női elvonulás ilyen rítusokat tartalmaz: ezekk tulajdonképpen egy-egy olyan hétvége, amelyben a természetben, történetekkel, a testi határainkat tapogatva merülünk bele egy-egy életszakasz-változásba, legyen az akármilyen kicsi, még akár meg sem kell tudni fogalmazni. Csak arra van szükség, hogy most tudjuk: ez az idő kell most. Egy kicsit a természetben. Egy kicsit egyedül. Az ősök történeteivel. Közösségben.
Rítusok, rituálék ma
Igazából bármi lehet rítus, sőt, egyéni rítusokat is létre lehet hozni. Egy egyedül, telefon nélkül eltöltött este vagy nap, cselekedetek, amelyeknek jelentőséget adunk: egy étel elfogyasztása vagy egy gyertya meggyújtása és elfújása is lehet rítus. A böjt. A zarándoklat. Bármi, ami időt hagy nekünk, hogy a lelkünk utolérje magát a rohanó hétköznapokban. Megvan a helye az egyén és megvan a közösség életében is.
Mert a rítus gyakorlatilag az önmagunkkal és a közösségünkkel való kapcsolódás, a lélek határmezsgyéjének megtapasztalása, az összetartozás külső megnyilvánulása, a pillanatnyi ünnep a forgó hétköznapokban. Szükségünk van rájuk. És igen, abszolút helye van a történetekneknek a rítusokban. Hiszen annyian átélték már mindazt, amit mi most átélünk, és a történetekben szimbolikusan van megfogalmazva ugyanaz: a lélek nyelvén.
