Remek hagyományba csöppentem bele néhány éve nyáron: egy sereg nagykamasznak szerveztek egy táboron belül egy olyan napot, amelyben fiúk és lányok teljesen külön töltötték a teljes estét és a másnap egy részét. Nem egyszerűen fiús és lányos napról volt szó, hanem egyfajta beavatásról is. Itt jöttem a képbe mesemondóként: elő a női beavatás meséivel! Hanem a kezdeti lelkesedés után vakarhattam a fejem.
A női beavatásnak ugyanis nincsenek intézményesített szertartásai.
Ami azt illeti, az utóbbi száz évben nagyjából már a férfiaknak sincsenek, de ők legalább tudnak meríteni a régi szokásokból. Legényavatásra bőségesen van forrás mind a néprajzi, mind az antropológiai tárgyú forrásokban, a sziú indiánok bőrszaggató naptáncán át a kocsmai leitatásig elég széles skálán mozog a férfiak beavatási szokásrendszere. Csaknem mindegyikben közös, hogy egyszerre történik, néhány napon vagy héten belül, fiatal férfikorban, és hogy fájdalommal, valamiféle próbával, esetleg magánnyal jár – a kisfiú átadja a helyét a férfinak, teljes jogú tagjává válva a felnőtt férfi társadalomnak, annak minden kiváltságával és felelősségével. Egy kis halál, átmenet egy másik életállapotba. Mindehhez hozzájönnek az átmenet rítusai: az eltávolítás, a küszöbélmény, a visszaintegrálás a közösségbe, immár más státusban.
Nőknél azonban nyomát sem találjuk ilyesminek, intézményesített formában, népszokásként legalábbis biztosan nem. Ennek oka lehetett természetesen az is, hogy az adatgyűjtő általában férfi volt, és férfiaktól gyűjtött, vagy ha megszólaltatott nőket is, a kényes témákat kerülték (vagy le sem jegyezték). De más oka is van: a nőknek természetes módon jön a beavatás, először fiatal kamaszkorban, majd fiatalasszonykorban: az első vérzéssel, majd a házassággal, illetve az első szexuális élménnyel, illetve a nagy beavatás az az anyasággal jön el.
De mit is mondhatok egyszerre hetven tizennyolc éves lánynak a nőiségről?
Maguk a mesék és a dalok siettek a segítségemre, a saját tapasztalataim, valamint egy szakrális női közösségben eltöltött nap, amikor ráébredtem a női minőség fogalmára, a női ősök és sorsok befolyásának hangsúlyosságára. A támogató női jelenlét elképesztő erejére. A nők és a hold ciklikus együtt táncolására. A nő földbe, testbe, világba való szilárd meggyökerezésére.
Nagyon felszabadító a tudat, hogy kizárólag női társaságban, ha beleereszkedünk a saját nőiségünkbe, és elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk, olyan légkör jöhet létre, hogy teljesen szabadok tudunk lenni, szabadon tudunk beszélni tabu témákról, melyekről ritkán esik őszintén szó: a menstruációról, a szexualitásról, a szív összetöréséről, a szülésről; a testünkről, a kapcsolatainkról, női örömeinkről és nehézségeinkről.
Van egy orosz varázsmese, amely a szimbólumok nyelvén meséli el a nők útját a kislánykortól az asszonnyá válásig. Világszép Vaszilisza meséjében Vasziliszát a mostohája egyedül beküldi tűzért az erdőbe, az emberevő Baba Jagához. Vaszilisza anyjától kapott bábujának segítségével kiállja a próbákat, és visszatér épségben, életadó-halálosztó tűzzel, a fontos és a lényegtelen elválasztásának képességével, valamint annak tudásával, hogy mikor kell beszélni és mikor hallgatni: az univerzális női tudás és intuíció teljes fegyvertárával. Felnőtt nő lett a kiszolgáltatott kislányból, megérett arra, hogy gyönyörűt alkosson az egyik ősi női foglalkozás szimbólumaival (inget szőjön-varrjon-hímezzen), és hogy egy királyi minőségű férfi párjává váljon. Megjárta az alvilágot, szembenézett a sötét öregasszonnyal, és új emberként tért vissza. Ez a beavatás a nőknél is, csak a módja más, mint a férfiaknál: végső soron maga az élet hozza meg.
A beavatáshoz szükség van arra, hogy számba vegyük útravalóinkat női őseinktől, anyánktól, nagyanyáinktól, dédanyáinktól. Az ő sorsuk, életük útmutató lehet; a szépen megöregedés tudományára, az elengedés művészetére, és a hétköznapokban való helytállásra mutathatnak példát. Arra, hogy hogyan kell emelt fejjel viselni a nehezebb sorsot, vagy hogyan kell méltósággal meghalni. És vagy beleesek ugyanazokba a csapdákba, mint ők – mert a sors mindenképpen elém adja őket – vagy ha hagyom, hogy az intuícióm vezessen, a tudatosság fényével karöltve, akkor lehetséges elkerülni a zsákutcákat. Kapok persze más lehetőségeket, ahol hibázhatok, de az legalább a saját sorsom lesz, a saját hibám, nem egy örökölt önsorsrontás, nem kényszer.
Apró lépésekkel kezdődik ez a beavatás, egyre nehezedve. Az első vérzés. A nagy kamasz barátságok vagy összeveszések. Az első nagy szerelem, s a szív első összetörése. Az első férfival való együttlét. Az anyával való kapcsolat felnőttsége. Hét pár vascipő elkoptatása a mindennapok taposómalmában. S a nagy áttörés: a szülés; és a szülés körüli asszonyok segítsége. A gyermeknekvelés. A munkában, legyen az bármilyen, a nőiség önazonos viselése (ez utóbbihoz persze olyan légkör és társadalom szükséges. .
A nőknél ezek azok a lépések, melyek fokról fokra avatják be a lányt az asszonyi sorsba, mindig csak annyit adva, amennyit éppen el tud viselni. Hogy majd mikor eljön az idő, hogy éveken, akár évtizedeken keresztül minden nap a saját életét háttérbe szorítva tegye a dolgát, akkor azt a szeretet tevékeny erejével tudja csinálni. Megadatik majd az erő, pont akkor, amikor kell. Végső soron az életünk odaadásáról van szó. És aki sohasem szült gyermeket, mert más sorsot választott, az ugyanúgy teljes értékű nő lehet – ha az életét nem magának tartja meg, hanem bő kézzel szétosztja, mint az édesanyák nap mint nap. Gondoljunk csak Teréz anyára.
Ősidők óta a nők szimbóluma a virág: bimbót hoz, majd kinyílik, s teljes pompájában virágzik – végül gyümölcsöt terem. Ez az elképesztő gyümölcsérlelő erő minden nő sajátja, és ez az, ami a világot megtartja. Mert mit csináltak háborúk idején a nők a háttérben? Gyermeket fogantak, szültek, neveltek, túléltek, művelték a földet, kereskedtek, főzték a kőlevest a semmiből – vitték tovább a hagyományokat és főleg az életet a halál ellenében, két lábbal az anyaföldbe gyökerezve.
Ez az éltető női erő és adomány mindannyiunkban megvan: ez a mindennapok teherbírása; ez a gyermek világrahozatalához szükséges erő; a kreativitás szóban, tettben, alkotásban; az intuícióra való hallgatás képessége; ez tudatosság a teremtett világról való gondoskodásban; és ez a szépség ereje.
Mindezt persze nem lehet egyedül csinálni, ehhez kell a férfi ereje is, a megváltoztató, az újító, a felfedező, a megtermékenyítő erő, a nap fénye. Kell ehhez az úton előttünk járó asszonyok támogatása, a hold folyton megújuló energiája: az idősebb barátnő, a dúla, a bába, a mester, az anya, a nagyanya, a sötét anya, s a bennünk lévő ősanya ereje. És arra is szükségünk van, hogy az egyedüllétben találkozzunk önmagunkkal. Mert minden lány megjárja az élete folyamán Baba Jaga kunyhóját, és nem mindegy, mit hoz el onnan: a Bölcs Anya vagy a Gonosz Banya felé vezető erőket és döntéseket.
A lányokkal aztán ott az erdőben végigjártuk Vaszilisza útját, és megépítettük a labirintust is, melybe együtt, mikroközösségként mentek be, a nagy dob szívritmussal rokon dobbanásai mellett. És ha ettől ugyan be nem is avatódtak, mert az kinek-kinek egyénileg jön el az életébe, azért ott lesz majd a tarisznyájukban az útravaló, amikor eljön az idő, hogy szükségük lesz nőiségük erejére.
(A cikk először a Képmás oldalán jelent meg.)