A minap, amikor egy órán keresztül meséltem mítoszokat, egy résztvevő így fogalmazott: „a történetek, és azok szimbólumai mocorognak, rendeződnek, dolgoznak bennem tovább”. Nos igen, erre számítsatok, ha élőszavas meséket, történeteket hallotok: előfordulhat, hogy akaratlanul is hazamegy veletek valami, ami megérint.
Ahogy a történetek a mélyben dolgoznak.
És igen, nem is lehet olykor többet befogadni, mint két-három történet egyszerre. Az elme, a lélek szelektál, dolgozik, átrendeződik.
Ha mindez ijesztő lenne, akkor hozzáteszem, hogy csak olyan meséket mesélek, amelyeknek az értékrendjével egyetértek, vagy amelynek a mondanivalóját múlhatatlanul fontosnak tartom. Ez a mítoszoknál, eposzoknál és a bonyolultabb tündérmeséknél olykor kegyetlennek tűnhet. Azonban mind a gyermek, mind a felnőtt ösztönösen tud szimbólumokban gondolkodni. Ha nem, akkor valahol eltömődött a csatorna, amelyen az működhet.
A racionális világ, az adatok, a képernyők, a logika és a kontroll nem segít abban, hogy dolgok mögötti mélyebb valóságot meglássuk, márpedig az iskola és a munkahelyek nagy része erre treníroz minket. De a történetekben lévő szimbólumok valójában nem félelmetesek. Még akkor sem, amikor egyébként vér folyik – ösztönösen a lényeget értjük meg belőle, s ezt talán még a vértől tocsogó akciófilmek sem tudják elrontani bennünk.
Két kézzel ragadni meg a szimbólumot
Ha pedig van lehetőségünk arra, hogy a két kezünkkel megragadjunk egy szimbólumot, akkor az egy olyan alkalom, amit nem érdemes kihagyni. Mert az, hogy az elmúlt néhány tízezer évben, amióta a mai kultúránk ténylegesen is kialakult, de talán még régebb óta, a kezünk és a testünk az, amiben elsődlegesen létezünk. Mert a kezünkkel dolgozunk, hogy legyen mit enni, legyen mibe öltözni, hogy legyen fedél a fejünk felett, ami egyúttal otthon is. A férfi és a női feladatok eltérnek, de mindannyian a kezünkkel mozdulunk, a testünkben élünk.
A fonás és a szövés, a faragás és az építés, a tűzgyújtás, a vízért járás mind-mind olyan tevékenység, amely, bár jelen városi életmódunkban a legtöbbünk hétköznapjából hiányzik, mégis mélyen bennünk van. És amikor összekapcsolódunk vele, az életadó.
Én ezért járok sokat mezítláb a nyáron, olyannyira, hogy szeptemberre már fekete lesz a talpam, akárhogy is sikálom. Ezért szakítok csalánt a kirándulás során, és sodrok belőle fonalat. Ezért van, hogy ha van valamilyen lehetőségem kézművességet kipróbálni, abba belevetem magam, legyen szó orsón vagy rokkán fonásról, kosárfonásról, nemezelésről vagy réz hajtű készítéséről. Szükségem van arra, hogy a kezem gondolkodjon, dolgozzon és éljen.
És ahogy próbálkozom, kezdőként, el-elrontva egy régi, számomra mégis ismeretlen mesterséggel, az olyan szinten a jelenbe hoz, mint kevés dolog. A testemben vagyok, a világban vagyok, mégsem agyalok, nem a múltban vagy a jövőben vagy valaki más életében vagyok benne a fejemmel, hanem a sajátomban, itt és most. Felesleges gondolatok nélkük. A cselekvés szimbolikáját teljes mértékben átélve.
Mert tömhetjük tele a fejünket adatokkal, a róka már rég megmondta: jól csak a szívünkkel látunk. Ami megérint, ami felkavar, ami megnyugtat, ami érzelmileg érint, ott van a lényegi mondanivaló. A mesék, mítoszok, történetek szimbolikája ebben segít. Mert történet ott van, ahol valami konfliktus van, ahol történik valami, ahol kibillen a valóság, majd helyreáll. Hogy közben mi történik, a végén nevetünk vagy folyik a könnyünk, az már ilyen szempontból részletkérdés. Hiszen megérintődni vágyunk. Ezért érdemes érinteni. A két kezünkkel. Teljesen jelen lenni, nem csupán a racionális figyelmünkkel, hanem a szavakkal megragadhatatlan rétegeinkkel, mélységünkkel, álmainkkal, múltunkkal és a jelen pillanat örömével.
A képen a 2025-ös Gyüttment Fesztiválon fonok rokkán. Legalábbis próbálkozom. Fodor Mátyás képe.