„…ha az igazságos tetteket gyakoroljuk: igazságossá, ha a mértékletes tetteket: mértékletessé, ha a bátor tetteket: bátorrá leszünk.”
Arisztotelész: Nikomakhoszi etika
[1]”
Amikor valakinek tanácsot adunk, vagy meggyőzni próbáljuk (legyen az egy bíró vagy egy három éves gyermek), hasznos, ha van a fejünkben néhány példa, hogy milyen módszerek vezetnek sikerre, és melyek nem.
Ezúttal az ősi történetekben használt meggyőzési módszereket veszem alaposabban szemügyre. Korábbi írásomban, mely a Retorikaiskola honlapján jelent meg, a mítoszokban lévő érveket és az ellenérveket vizsgáltam meg. A nyílt megtévesztés és az erőszak mellett ugyanis más, kifinomultabb, és, valljuk be, etikusabb módok is előfordulnak az archetípusokká vált szereplők megoldási metódusaiban.
Pej András retorikatréner a meggyőzésről szóló cikkében három fontos kritériumot nevezett meg, Arisztotelész nyomán, mint amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy meggyőzzünk valakit.
1. Hitelesnek lenni elengedhetetlen
2. A hallgatósághoz érzelmeiben is közelítenünk kell
3. Érthetően, és bizonyítékokkal alátámasztva kell az érveket előadnunk.
A mítoszokban persze a legtöbbször ezek részben vagy egészben hiányoznak. Nem haszontalan azonban megfigyelni e történeteken keresztül, hogy melyik meggyőzési mód milyen hatásfokkal érvényesül. Mert a történeteken sokkal nagyobb eséllyel megjegyezzük, mint egy száraz definíciót. Nézzük meg, egy etikussági skálán a legszélsőségesebb példáktól indulva, milyen módszerekkel befolyásolták egymást a régi korok történeteinek hősei szavakban és tettekben.
Manipuláció és kényszerítés meggyőzés helyett
Erőszak
Nem állíthatjuk, hogy ez a legritkább meggyőzési módszer, hiszen a történelem valamennyi háborúja ide sorolható, ilyen formában nem kell nagyon ragozni.
Figyelmet érdemlő történet ebben a témakörben Héraklész és Thanatosz, a halál esete Euripidész Alkésztisz című drámájában. Itt Héraklész, házigazdaája feleségének, Alkésztisznek halálhírétől villámsebesen gyorsan kijózanodva lesben áll, és Thanatoszt, és nemes egyszerűséggel elkalapálja[2], imígyen győzve meg arról, hogy bár ez a halál előre meg volt beszélve, akkor sem fog megtörténni, Alkésztisz csak ne áldozza fel magát a férjéért, mert ő sokkal nemesebb annál, mint hogy ezt a sorsot érdemelje.
Itt, bár a módszer vitatható, a szándék kétségkívül nemes. Hitelessége és az érvek pontossága ugyanarra a dologra vezetető vissza: minden idők legerősebb héroszának izmaira. Emocionális meggyőzés? Ha a felindultságot annak lehet tekinteni… És ennek kapcsán akár el lehet kezdeni merengeni azon, hogy a cél szentesíti-e az eszközt.
Zsarolás.
Kétségkívül az erőszak egyik alfaja. Loki, Hermész északi, és nagyságrendekkel sötétebb rokona, bár általában ő alkalmazza, az egyik történetben ő a kárvallott fél, mint ahogy az lenni szokott. Lopott ökröt sütögetnek éppen, és az ökör tulajdonosa a sas-óriás Tjázi mohóságán felháborodva Loki megüti őt, mire az odaragasztja az ominózus furkósbotot magához, és felviszi a meglepett bajkeverőt a magasba. Tjázi csak akkor engedi le Lokit, amikor az megígéri, hogy az örök ifjúság almáit megszerzi számára. A másik választási lehetőség a sziklákon való összezúzódás.
Hazugság
A legelterjedtebb meggyőzési módszer, nemigen vannak viták ennek etikátlanságáról. Az említett Loki előszeretettel alkalmazza, például az előző történet folytatásában, amikor ellopja az aranyalmákat az istenektől. A következőt csinálja: Idunt, az istenek örök ifjúságát biztosító aranyalma őrzőjét mézek szavakkal meggyőzi, hogy pont ugyanilyen aranyalmafát látott odakint az erdőben, jöjjön csak, és nézze meg. Amint azonban Idun kilép Asgard falai közül, Tjázi óriás (aki korábban megzsarolta Lokit) sas képében elrabolja a lányt.
Hitelesség – hát, Idun belegondolhatott volna, kivel áll szóba, Loki nem közismerten igazmondó isten. Érzelmi ráhatás: leginkább az elbizonytalanítás módszerével. Logikus érvekként pedig Loki a „higgy a szemednek”- típusú érvrendszert alkalmazza. Profi módszer, csak éppen kicsit sem tisztességes, Loki viseli is majd a következményeket.
Megtévesztés
Árnyaltabb változata a hazugságnak a(z álruhás) megtévesztés – Zeusz előszeretettel alkalmazza ezt a módszert, amikor meg akarja szerezni egy-egy földi lány vagy asszony szerelmét, többek között hattyú (Léda), bika Európé), aranyeső (Danaé), az asszony saját férje (Alkméné), illetve megannyi egyéb álca segítségével.
Fenyegetés
Olykor a fenyegetés is hatásos meggyőzési mód. Amikor Istár, a szerelem istennője a sumer mítoszban leszáll az alvilágba[3] – ahová egyébként soha nem szabadna lemennie – zárt kapukat talál, megfenyegeti nővérét, az alvilág úrnőjét, hogy kidönti az alvilág kapuit, és az élőkre szabadítja a holtakat. Vagyis világkatasztrófát ígér, ha nem az történik, amit ő szeretne. Talán nem is olyan ritkán használt módszer ez, a totyogósok ösztönösen próbálják alkalmazni, saját érdekükben reméljük, hogy minél kevesebb sikerrel. Mellesleg ennek a módszernek mechanizmusát használják ki enyhén civilizálva és belsővé téve a fenyegetést a „Ne maradj le” -típusú reklámhirdetések is. Mert ha lemaradsz, jaj neked. Érvek, érzelmi manipuláció van. Hitelesség mérsékelten (miért tudná a szerelem istennője bedönteni a kapufélfát?); nem is jön be neki a fenyegetés.
Tollruhás Istar, dombormű, Kr. e. 2. évezred, Esnunna, Louvre, Párizs
Egyéb, etikusabb módszerek a meggyőzésre
Csoda
Különösen a Bibliában fordulnak elő olyan történetek, amikor egy egész népet, esetleg egy nagy hatalmú embert kellett meggyőzni, többnyire arról, hogy az Úr az egyetlen Isten, és neki van hatalma egyedül. Mózes (2Móz 3) történetében először az égő, de el nem égő csipkebokor és a kígyóvá változó bot az, ami meggyőzi Mózest, hogy az, akivel beszél, aki egyszerűen „Én vagyok”-ként aposztrofálja magát, valóban atyái istene. Itt a csodák elsősorban a beszélő, vagyis az Úr hitelességet erősítik. Ez folytatódik aztán a Vörös-tengeren való átkelésben, majd a mannában, amely a lehetetlen megtörténtével (ti. a tenger kettéválik, és száraz lábbal átkelhetnek; majd az Úr egy egész népet, mintegy kétmillió embert negyven éven keresztül táplál a sivatagban, ahol nem terem praktikusan semmi) az Isten nemcsak azt bizonyítja, hogy ő az egyetlen Úr, hanem azt is, hogy szereti kiválasztottait, hiszen nem hagyja elveszni őket. És ez már az érzelmi kapcsolódás.
Más kérdés, hogy ez a meggyőzési mód a földi halandók számára sajnos nemigen elérhető.
Következmények
Az egyiptomi kivonulás epikus történetében a csapások (2 Móz 7-11), melyek Egyiptomot sújtják, ezúttal részben a fáraót kívánják (sikerrel) meggyőzni, hogy engedje el a népet; részben azonban magukat a zsidókat is, hogy atyáik Istene még egy ilyen vállalhatatlan helyzetből is kimenti őket. A tíz rettenetes csapás előre bejelentetett: a következmények vázolásának és bekövetkezésének van meggyőző ereje. Kicsit olyan ez, mint amikor egy gyermeket próbálunk meggyőzni azzal, hogy ha az ételt a földre ejti, akkor annak az lesz következménye, hogy azt már nem lehet megenni; a következmény utólagosan győz meg, és általában keserves megbánással jár.
Alkudozás
A Bibliában több szereplő is próbál alkudozni Istennel (és azóta sincsenek ezzel egyedül). Az egyik legismertebb Lót története, aki Szodoma és Gomorra városát akarja megmenteni, ha legalább 50, nem is, 40, vagy legalább 30, 20, 10 igaz embert talál benne. Az Úr azonban nem talál Lót családján kívül egyet sem. Az alkudozásnál általában az érvek állnak gyenge lábakon, és a meggyőző erő az érzelmi ráhatásban rejlik. Ez azonban erős érvek híján ritkán vezet eredményre.
Ígéret
Az ígéretekkel túlságosan is sokszor találkozunk, különösen kampányidőszakban. A jól ismert trójai történetben Aphrodité is tisztában volt ennek csábító erejével, ráadásul alkalmazta a hallgatóság érzelmi világába való beilleszkedés törvényét is: Parisznak a világ legszebb nőjét ígérte. Héra és Pallasz Athéné pont az érzelmi belehelyezkedést nem vették figyelembe: hogy konkrétan ez a férfi nem annyira hatalomra és bölcsességre vágyik, mint inkább szerelemre. Így történhetett, hogy Parisz Aphroditénak nyújtotta az aranyalmát – a következmények pedig elvezettek az európai kultúra legnagyobb mitikus háborújáig.
Pompeji freskó, Kr u. 45-79
Példabeszéd
A történeteknek mindig is nagy meggyőző erejük volt; metaforikusan le tudják képezni a valóságot, így indirekt módon, enigmatikusan mutatják meg a mondanivalót, mint Jézus példabeszédei; vagy az izgalom fenntartásával érnek el eredményt, mint Seherezádé folytatásos teleregényei az Ezeregyéjszaka meséiben. Valljuk be, a storytelling a mai napig hatásos módszer, nézzünk csak szét az üzleti világban.
Gilgames mítoszában[4] például Ut-napistim, az özönvizet egyedül túlélő és halhatatlanná vált akkád király először a saját történetével próbálja meggyőzni Gilgamest, Uruk legendás királyát, hogy hiábavaló a halhatatlanság után fáradoznia: ő kivételes eset, mert az istenek szemelték ki, bárka, állatok, satöbbi a történetet mind ismerjük, ha máshonnan is. Gilgamest azonban ez esetben nem győzi meg Ut-napistim, így az egy másfajta meggyőzési módszert alkalmaz: a próbát.
Próbatétel
Az egyik leggyakrabban használt módszer valamilyen alkalmasság avagy tétel bizonyítására. A népmesékben egészen változatos próbák sorát kell kiállniuk a hősöknek és hősnőknek, mire bebizonyíthatják trónra való alkalmasságukat vagy a szerelmükhöz való hűségüket.
Gilgames (akkádul: ????????????????), hogy bebizonyítsa ősének, Utnapistimnek, hogy valóban bármit megtenne a halhatatlanságért, őse javaslatára elhatározza, hogy hét napon és éjszakán át ébren marad – csakhogy a hosszú út legyűri, és azonnal elalszik. Utnapistim felesége minden nap egy kenyeret süt, hogy be tudja majd bizonyítani Gilgamesnek, hogy tényleg elaludt. A hét különböző állapotú kenyér láttán Gilgames bizonygatása, hogy csak egy pillanatra hunyta le a szemét, gyenge lábakon áll: ez esetben nem állta ki a próbát, így sem ő, sem más ember nem kapta meg halhatatlanságot. Most már tudjuk, kin múlt…
Áldozat
Az egyik legnagyobb erejű bizonyíték, amivel valaki meggyőzheti a másikat, az áldozat. Kultúránk legnagyobb történetében Isten a saját fiát áldozza fel, hogy meggyőzze választott népét: szereti őket, mindennek ellenére, sőt, meg is váltja őket bűneiktől. De bármelyik mártírt ide hozhatjuk példának: a legerősebb meggyőző érvet hozzák fel igazuk bizonyítására: a saját életüket.
Salvadon Dalí: Keresztes Szent János Krisztusa, 1951, Kelvingrove Művészeti Galéria és Múzeum, Glasgow
Akár a saját kultúránk mélyére nézünk, akár más vallások isteneinek tetteit vizsgáljuk, a történetek mind egy-egy központi konfliktust hordoznak, melyet a hősök a legváltozatosabb módszerekkel próbálnak megoldani. Ezek a mítoszok nem csupán szórakoztatnak, vagy illusztrációként, a másik ember számára befogadható példaként, esetleg ihletforrásként szolgálnak számunkra, bár annak sem utolsók. Mégis, leginkább úgy vehetjük hasznát ezeknek az ősi történeteknek, hogy azok egy-egy helyzetet megvilágítva útjelzőként szolgálnak, akár azt vizsgáljuk, hogy mi módon tudnánk meggyőzni a másikat, akár a saját motivációnkat vennénk szemügyre külső szempontból. Ez azonban már nagy fokú tudatosságot és morált feltételez. Legyen ez a mércénk.
[1] Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika. Magyar Helikon, 1971. 2. könyv I.
[2] „A sírnál lesből fogta őt el két kezem”. Euripidész: Alkésztisz. Magyar Helikon, 1961. Devecseri Gábor fordítása
[3] Gilgames. Ékírásos akkád eposzok. Magyar Helikon 1960.
[4] Gilgames. Ékírásos akkád eposzok. Magyar Helikon 1960.
További cikkek: például Beavatás nőknek.