Az ünnep nem egyszerűen szünet. A húsvét nem csupán egy hosszú hétvége, megpihenés a tanév végi hajrá előtt. A szünet valójában űr, hiátus két szilárd, megfogható dolog között. A hétköznapok közti rövid rés, amikor tovább alhatunk, és főzés helyett máshol eszünk. Sőt, én például egész nap krimit olvashatok, ha tetszik, már ha megengedem magamnak (igen, ezt is csinálom). Persze, ez is kell a testnek. A fizikai pihenés mellett azonban sokkal nagyobb szüksége van a léleknek a táplálékra, és ezt nem feltétlenül adja meg egy random hosszú hétvégés elutazás. Ahhoz rítusok kellenek, és közösség.
A rituálék (saját definícióm szerint) a kultúránkhoz tartozó történetek, mítoszok aktív megélései. Ezek a rítusok kiszakítanak az időből. Kevesebbet alszunk, többet eszünk, iszunk, és rengeteg szimbolikus cselekményt végzünk, melyeknek mind egy a célja: hogy a lelkünket az ünnepen átemelje valami időn és hétköznapokon kívüli valóságba. Végeredményben minden ünnep a misztériumhoz vezet el; ahhoz, amit a vallás megfogalmaz, történetekbe csomagol, és amelyhez mégis mindig kevesek a szavaink. A puszta szimbólumok azok, amelyben felsejlik valami, ami az egész életünkre vonatkozik.
Nincs két egyforma ünnep, és mégis az állandóság az, ami megszépíti, s amire vágyunk. Volt azonban olyan, hogy az ünnepi készülődés során egy ponton azt éreztem, hogy a készülődés kötelezővé váló hobbikra kényszerít. Aztán rájöttem, hogy minden egyes ünnepre készülő tevékenység egy-egy lépcsője annak a rituálé-sorozatnak, amely kiszakít az időből, és amely meghozza azt az érzést, amit keresünk. Mert az érzést keressük: a lebegést, a kiemelt, valószerűtlen időt két szilárd hétköznap között, legyen szó a karácsonyfa alatti csillagszórós éneklésről még ajándékbontás előtt, vagy a húsvéti reggel tojáskeresős izgalmáról, a Krisztus feltámadt! – énekekről és a sonka-tojás-torma-kalács négyes fogatáról reggelire. Mindez azonban csak a külsőség: a lényeg bennünk történik a hagyományok szimbolikus jelentőségű cselekedetei következtében – ha hajlandóak vagyunk beleengedni magunkat. Például testileg megélni a böjtöt (és a böjt kapcsán, hogy mennyire esendő az ember).
Az ünnep azé, aki várja, hogy egy kortárs klasszikust idézzek a másik nagy ünnep kapcsán; és annyit ad, amennyit belerakok — illetve természetesen többet, hiszen többnyire a transzcendens is jelen van, aki bőséges, túlcsorduló mértékkel mér. Az ünnep nem tud magányos lenni, vagy ha igen, akkor az valami más (például átmeneti rítus). Az ünnepet csak közösségben tudjuk megélni, szimbolikus cselekvésekkel telitűzdelve, és mivel nem egyedül csináljuk, szociális élményt is kínálnak. És persze esztétikait: évezredek számtalan zeneműve, festménye és irodalmi műve kínálkozik, hogy elmélyedni segítsen a Nagy Történetben. Erre mind-mind szükségünk van, mert a városi, íróasztal mellett végzett vagy ügyfelekkel, kliensekkel és tanítványokkal csurig töltött napok életmódja egy idő után, ha nem figyel oda az ember, elidegeníthet saját magunktól.
A nagy ünnepekben mindig ott van a transzformáció lehetősége. Mert ha megtalálom magamat az univerzálisban, ha közöm van a Nagy Történethez (esetemben ez a kereszténység), akkor lehetőségem nyílik felülvizsgálni a saját életemet. Még ha csak pillanatokra is. Még ha nem is tudom megfogalmazni. Még akkor is, ha észre sem veszem. A rítusokban és az ünnepekben rejlő átalakító erő azonban jelen van, és évről évre finoman csiszol rajtam. Istennek van ideje rám.
Az igaz, hogy ezek a szertartások néha unalmasak. A mise hosszú, a nagyheti szertartások (a nagycsütörtöki oltárfosztás, virrasztás, a nagypénteki keresztút, passió, hódolat, a feltámadási szertartás megannyi eleme) kifejezetten megközelítik egy átlagos ortodox mise hosszát, és szimbolikus zsúfoltságban lepipálnak bármilyen művészfilmet. Vagy: a menü is tud unalmas lenni, már megint csak sonka meg főtt tojás, uncsi. Vagy a program túl egyhangú, sőt, a családot is unhatjuk, már megint ugyanazok a lemezek…. Meg hát fárasztó korán felkelni, és késő éjszakáig fent lenni, nem szokványos szertartásokon. Az unalom azonban csak akkor van jelen, ha a felszínen mozgunk, és nem merünk lemerülni a mélybe: ha ki-ki langyos állóvízben áztatja az életét. Ha nem nézünk szembe a saját életünk helyén nem lévő aspektusaival. Mert így esélyünk sincs, hogy változzon valami, és jobb lehessen, mint volt.
Ha viszont megengedjük az ünnepnek (és a mögötte lévő transzcendesnek, nevezzük bárminek, mondjuk Istennek), hogy változtasson rajtunk, akkor valami olyan távlat nyílhat meg előttünk, amelyre még sosem gondoltunk, de ami szebb, mint amit valaha elképzelni tudtunk. Mert Isten álmai nagyobbak a mi álmainknál. Az ünnepeket kísérő a rítusoknak, legyen szó akár a vallási szertartásokról, akár a népszokásokról, vagy a családi szokásokról, erejük van, és lehetőséget kínálnak, hogy az ember találkozzon benne egyrészt Istennel, másrészt a saját lelkével úgy, ahogyan ritkán van lehetősége. Ilyen tevékenység – rítus – a kalácsdagasztás, a tojáshímzés, a nagypénteki keresztút és a passió. A takarítás. A külső és belső csönd. A tudatos böjt. Az imádság. A zene és az énekek. A rácsodálkozás a kivirágzó tavaszra.
Ilyenek a manapság egyre ismertebb holdfázisokhoz vagy évszakváltáshoz köthető, más kultúrák ünnepei is: a néven nevezett napfordulók, napéjegyenlőségek, évközepek, nyárünnepek és a többi. Nekem személy szerint nincs bajom velük, sőt, fontosnak tartom, hogy ritmusban maradjunk a természettel, annak fordulásával. Azonban számomra az kínál a legtöbbet, amibe bele vagyok gyökerezve. Mert a rítusban az ember egy közösség részeként definiálja magát. Mindegy, mekkora közösség és mi tart össze: minden ünnep így működik. Számomra ez a kereszténység. A magyar néphagyományok, a magyar nyelv. A családom. A plébánia, ahova tartozom, és ahol majdnem harminc éve szolgálok énekekkel a szertartásokon. A nagytáj, ahol élek, és amelybe szervesen belegyökereztem.
És egyszerre látom a vallásom Nagy Történetében (Ábrahámtól Jákobon, Józsefen és Mózesen át Jézusig) a mítoszt — és a valóságot, amelyben hiszek. És mivel nemcsak a kultúrámba, de a hitembe is bele vagyok gyökerezve, ez nem okoz bennem meghasonlást. Nem vagy-vagy, hanem és-és. Mert a legjobb az egészben, hogy mindennek a gyökerében a szeretet van. Nem a tudás, nem az ismeret, nem a hatalom, nem az alkotás, nem a hierarchia, nem a tökéletesség, hanem a tökéletlen szeretet, amely elfogad olyannak, amilyen vagyok, de nem szűnik meg hívni a még szabadabbra. Ezért választottam aztán felnőttként azt a vallást, amelybe belenőttem. Mert mindez tökéletlen, mint amilyen én vagyok. Még csak a fonákjáról látom a dolgokat. De még a fonákjáról is milyen színes!
Hát még, amikor a színéről fogom majd látni.
És hogy milyen meséket mesélek húsvét környékén?
A nagyhéten elmesélem a saját szavaimmal a Bibliából a vonatkozó történteket. A mesehallgató saját életkorának megfelelően, természetesen. Jézus életének és halálának a története ugyanis nem a könnyű esti olvasmány, és nem esti mese. Minden más egyszerűbb ennél, még a pátriárkák története is, József története, Mózes és a kivonulást története, a példabeszédekről nem is beszélve. A dramatizálás – például a passió meghallgatása – azonban segít. A dramatizálás játék, és értelmezés, befogadhatóvá teszi és közel hozza a történteket. Most a gyerekbibliából meséltem, valamint – és leginkább – a saját szavaimmal.
És bár jó pár éve mesemondó vagyok, zsigeri pánikot éreztem, amikor a nyolcévesemnek Jézus haláláról meséltem, te jó ég, meg fog állni a növésben! Meg még a passiót is végighallgatta nagypénteken… Tudjátok azonban, mi történt, amikor befejeztem a történetet, és elmondtam az üres sírt és hogy az angyal megjelent, és elmondta a tanítványoknak, hogy nincs itt, feltámadt? Fölkelt az ágyban, és szavak nélkül átölelt ragyogó, boldog mosollyal. Mint aki tudja, hogy mindennek mi a jelentősége.
És ez megnyugtatott. A gyermekeknek szükségük van a történetekre. A saját történeteinkre. Még akkor is, ha nem mindig könnyű elmesélni. De szükségünk van a mélységre, és arra a tudatra, hogy van kiút az alvilágból, és van, aki már megtette előttünk, helyettünk, értünk.
