Tudod, imádom a hivatásomat, nem cserélném el semmiért. Semmit nem ismerek, mint ami akkora bizsergéssel töltene el, mint az, ahogy leereszkedem a kéményen, vagy átnyúlok az ablakon, beosonok a kulcslyukon (kultúrától függően) és látom a végtelenül tisztára bűvölt kis csizmákat, esetleg az izgatottsággal teli harisnyákat a kandallóra akasztva. Hidd el, meglátom még az álmaikból kicsorduló könnyek vágyait is.

És még azt mondják, a gyermekeknek kell tanulniuk a felnőttektől! Bizony, a gyermekek jobban tudnak varázsolni, és mélységesen bölcsebbek, mint a legtöbb fölnőtt, aki körülveszi. Képzeld el, hogy azon az éjjelen minden egyes pillanat kitágul, annyira, hogy egy egész évszázad elfér benne. Hidd el, a hosszú készület, a varázslat és időn kívüliség bizsergése, az örömmagok elültetése, a másnap reggeli mosolyok — mélységesen megéri azt az egy évmilliárdnyi éjszakát minden esztendőben.

Azt kérded, honnan jut időm és energiám mindezt megvalósítani? Gyere egy picikét közelebb, elmondom.

Bár muszáj elkezdenem készülődni már szeptemberben, amikor érezhetően fordul az év befelé, befelé; vízkereszttől azért csak van majdnem három fertályévnyi szabadságom. A tél kifelé forduló fele, a tavasz ereje, a nyár ragyogása. És én pedig minden évben — de el ne mondd senkinek — elszököm, és nem ám téli álmot alszom, vagy csomagolok pirkadattól virradatig, nem. Valami különlegeset próbálok ki. Tehetem, van rá időm, picikét talán több is, mint egy átlagembernek. Felfedezhetem a világ elrejtett dolgait, kultúráit, kincseit, és megismerkedhetek szinte befogadhatatlanul sok tevékenységgel, és ami még fontosabb, emberrel.

Ebben az évben, elárulom, Argentínába megyek, sétálni fogok a zenére, és mindenkinek ugrálni kezd a szíve, ha rám tekint majd.

Csak nem nevettél? Várj csak, még nem fejeztem be. Úgy fogok sétálni, hogy közben egy gyönyörűséges szép leányt ölelek. Egy fiatalt és bájosat. Vagy egy érett, méltóságteljes asszonyt. Egy apró fürge menyecskét, esetleg egy lassú, játékos hölgyet. És közben szól a muzsika, szól a bandoneón, a hegedű, a zongora.

Ez az, amit úgy hívnak: tangó.

És én bő fél éven keresztül minden áldott nap elmegyek milongára, és egész éjjel tangózni fogok a csodálatos hölgyekkel. Senki sem ismer majd engem, nem tudják majd, hogy egyébként mi a foglalkozásom, és nem is fog számítani. Táncolok, tangózom, és minden pillanatát élvezni fogom, de nemcsak én: a táncpartnereim is. És ők is továbbadják majd a szeretteiknek azt a mélyről jövő, életadó forgószelet, amelyet a tangóban megtapasztaltunk.

Én leszek a Tangó Mikulás.

Szóval, válaszolva a kérdésedre: Kairosz nekem dolgozik, és kitágul, amikor arra szükség van. Márpedig csodára mindenkinek szüksége van, még a Mikulásnak is.

Azért mondtam el most neked ezt a titkot, mert ismerlek, s tudom, hogy nem adod tovább senkinek, akire nem tartozik. Mert el kellett most ezt mesélnem, de nem szükséges, hogy a gyerekek is tudják. Majd ráérnek felfedezni a világ másfajta csodáit, ha felnőnek: addig a sötétségben csillogó éjszakai varázslat az, ami élteti őket: mindaz a fény, ami természettől fogva ott van bennük — bárcsak ne felejtenék el menet közben.

Január van, a rénszarvasokra hosszú út vár a világ túlfelére, lassan ideje indulnom.

No és te, kedves — mondd, te mivel fogod tölteni a következő évszázadnyi félesztendődet, ami adatik számodra?