A hála kitágítja a szívet. Amikor reflektálunk önmagunkra, a velünk történtekre, a gondolatainkra és
érzéseinkre, akkor önmagunk körforgásából kifelé figyelünk, valami nálunk nagyobbra.
Hálás vagyok minden embernek, aki valamilyen módon részt vett vagy részt vesz az életemben.
Különösen a hozzám legközelebb állóknak, hiszen ők a legnagyobb tanítóim. Ők tartják a
legnagyobb tükröt számomra. Ebből tudok növekedni. A nehéz embereknek is hálás vagyok, mert
olyan növekedésre hívtak, amelyre egyébként nem lettem volna képes. A kríziseket okozó emberek hívták belőlem azt a belső erőt, amellyel aztán rázökkentem a saját utamra.

A hála segít kapcsolatban maradni a saját történetünkkel, lett légyen szó pozitív vagy negatív
tapasztalatokról. A hála történetekké alakul bennünk, és ezek a történetek meghatározóvá válnak a
saját számunkra. A hála átkeretezi a nehéz élményeket, az értékes pillanatokat kitágítja. A napi
hálaadás az esti rituálé része: a mese, az ének mellett az imádság esszenciája.

Aki hálát tud adni minden nap az őt ért élményekért, az megtalálja a saját útját; hiszen a hála, mint az
aranygombolyag, vezet minket azon az úton, amelyen nem az számít, hogy mi történik velünk vagy a
szeretteinkkel, hanem hogy én hogyan értelmezzük, és hogyan találjuk meg az ajándékot bármiben.
Adjunk hálát a napfényért, a tiszta ivóvízért, a gyermekek kacagásáért, hogy a kenyér íze jó. Adjunk
hálát, hogy van, akinek fontosak vagyunk. Százszor többet kapunk vissza, mint amit odaadunk.