Az olvasásról
Számomra a kreatív erő elsődleges elérési módja az olvasás.
Ha függök valamitől, azok a könyvek, azon belül is a szépirodalom. Már-már ínyenc módon figyelem
magam, mire vágyom éppen. Egy Thomas Mann-kaliberű ezer oldalas nagyregény súlyos
mondatokkal és mitikus témákkal? Egy kortárs verseskötet? Egy könnyű krimi, vagy kamaszkorom
kedvenc lányregénye? Egy kis anekdotázó Mikszáth vagy antik keménységű Szabó Magda, filozofikus
Hamvas Béla? Netalán némi tömény antik dráma, esetleg valami klasszikus sci-fi, Lem, Asimov,
Wells? Majdnem mindenevő vagyok, kivéve a lektűrt és a fantasy-t (A gyűrűk ura és a Harry Potter
természetesen kötelező). Nagyon, nagyon-nagyon sokat olvasok. És minden egyes könyv formál
rajtam. Elmerülök benne, hat rám, inspirál, ötletet ad, technikát tanít. Élni segít, mint minden
irodalom.
A mesékben, bevallom, elmerülni szeretek. Nehezen tudok „ledarálni” egy mesegyűjteményt, pedig
kamaszkoromban egyszer végiggyűrtem a Benedek Elek összest. Látjátok, mi lett belőle. (Azért ne
felejtsük el Weöres Sándort sem, akinek egy verssora a gyerekszobánkban a hímzett függönyön
ékeskedett egy pegazus felett: „Paripám csodaszép pejkó.” Ott kezdtem el játszani a szavakkal, ahogy
kisilabizáltam friss olvasási örömömben. Itt kezdődött évtizedekkel ezelőtt a verseskötetem, a Sötét anya.) Ha megfog egy történet, addig forgatom a szívemben, akár
hónapokon vagy éveken át, amíg a sajátommá lesz – és így el tudom mesélni. Lassú meseolvasó
vagyok. Slow reading. Slow listening. Lassú hallgatás. Lassúság.
A vadonról
A kreativitásomhoz való hozzáférés második, egyenrangúan, bár másképpen fontos forrása a
természet, annak is a vadabbik oldala. A természet minden formájában gyógyít és tölt. A városi
nyírott parkok instant levesénél azonban sokkal fontosabb számomra az a vadon, ahová nem mint
valami romantikus költő kivonulok, hanem ahol az éltető levegőt, mely az életemnek számomra
meghatározott minőségének minimumához kell, megtalálom.
Egyszerűbben fogalmazva: ha nem vagyok kint a természetben, nem vagyok jól. Ha nem tágítom ki
időről időre a komfortzónámat a vadonnal, nem fogok tudni alkotni. Hogy mire gondolok pontosan,
amikor vadonról beszélek? A tóban fürdésre nyáron és télen. A sziklára és hegyre mászásra. A
szélviharban való megmerítkezésre. Parázson járásra. Szabadban alvásra, a sötét erdőben. A
komfortzónáim tágítására.
Amikor a Retorikaiskolában elvégeztem a szónokképzést, a gálán erről mondtam el egy beszédet. A
beszéd lényegi szöveggé formálva itt olvasható: Otthonom a vadon. Gyakorlati oldalról ez a
következőképpen néz ki: hogy fogjon az agyam, és tudjak írni, kutatni, szöveget kidolgozni,
szerkeszteni, alkotni, ahhoz meg kell mozdítanom a testemet.
Ennek legegyszerűbb módja a séta a természetben, amikor nem önmagamra figyelek, hanem az
engem körbevevő természetre. Hogy éppen mi virágzik, minek van itt a szezonja. A természet még
télen, ködben, még a leglatyakosabb időben is szép. Amikor ilyen formában adok szünetet az
elmémnek, és egyúttal a lelkemet megmerítem a forrásban, akkor az idegszálaim érezhetően
kisimulnak, és ismét fel tudom venni a számítógép avagy füzet előtt ülés természetellenes formáját.
