Amikor a kezembe vettem David Sax: Az analóg bosszúja c. Poket-füzetét, nagy felismerés volt, hogy én is így működöm: analóg módon. Egy jó barátom, Weiner Sennyey Tibor ajánlotta nekem, ő a fotókkal van így többek között. Minél egyszerűbb valami, annál befogadhatóbb számomra. Minél kevésbé gépesített, annál jobban átlátom. Minél inkább átlátom a folyamatokat, annál nagyobb a valószínűsége, hogy használni tudom.

Inkább bicikli, mint autó. Inkább ló, mint bicikli (ha lehetne még lovon közlekedni…). Még inkább gyalog.
Inkább analóg óra, mint digitális. Inkább kézzel írás, mint géppel.
Inkább kézzel rajzolni, mint géppel, és inkább írógéppel, mint számítógéppel.
Inkább tánc és jóga, mint edzőterem.
Inkább gyufa, mint öngyújtó.
Kézzel tudok varrni, géppel nem annyira.
Társasjáték ezerszer inkább, mint számítógépes.
A konyhában inkább kézzel verem a habot, mint géppel, kézi darálóval darálok, mozsárban török.
Szívesebben fűtök fával, mint gázzal. Jobban szeretem a gyertyát, mint a lámpát.
Inkább használok csavarhúzót, mint behajtógépet. Bakelitlemez. Könyv a film helyett, ha már választani lehet. Kézzel fogható valóság. Élőszó a holt szöveg helyett.
Nem digitális: analóg.

És így tovább. Minél inkább a kezemmel meg tudom fogni, minél inkább az ősember-elmémmel fel
tudom fogni, annál jobban kezelem, annál többet tudok belőle kihozni. Persze alkalmazkodom a
világhoz. Használok gépeket. De minél inkább kapcsolódom valódi dolgokhoz, annál jobban érzem magamat.

Ezért dolgozom szavakkal és történetekkel, és ezért élvezem nagyon az élőszavas mesemondást.
Persze az a legjobb, ha minden szó a helyén van. De kell hozzá az adott élő pillanat is, amikor a mesemondó és a hallgatóság ugyanarra a különleges pontra fókuszál: a történetre, ahogy a saját elméjükben, belső képzeletükben, lelkükben lejátszódik. Ott történnek a csodák.