A meggyőzés, az ékesszólás talán azóta az ember sajátja, mióta az ember beszélni kezdett. A prehistorikus korban, az írás megjelenése előtt már történeteket meséltek egymásnak az emberek, és az általunk ismert négy-ötezer évvel ezelőtti történetekben már bőven megjelenik a retorika. Most bemutatok néhány olyan mítoszt, amelyben megjelenik valamilyen módon az érvelés és a meggyőzés. 

A mítoszokra általában jellemző, hogy a szereplők kevesebbet beszélnek, s inkább cselekednek. A meggyőzés a mitikus történetekben sokszor az ököl erejével működött, vagy ha nem avval, hát a jó öreg hazugsággal (lásd például a Küklopeiát, Odüsszeusz és a Polüphémosz történetét az Odüsszeia 9. énekében). A mítoszok azonban azért is tudtak oly sokáig fennmaradni, mert archetipikus alakjaik cselekedetei mélyen megérintették a hallgatókat – általában ha valamilyen történet megérint, akkor annak a történetnek a konfliktuspontjában ismerünk magunkra, legyünk bár tudatában, avagy sem.

A történetekben a valakit meggyőzni kívánó szereplő, amikor nem a nyers erőt használja, akkor többnyire valamilyen trükköt alkalmaz, s a legemlékezetesebb történetek a bajkeverőkhöz kötődnek. Az ókori görög mitológiában számos olyan alak van, akinek valami van a füle mögött. Ezek általában remekül mesélhető sztorik. Ők azok, akik általában magyarázkodnak, hiszen aki erősebb volt, az nem sokat érvelt akkoriban (sem), inkább cselekedett. A bajkeverők és a társadalmi hierarchia (más történetekben: a tápláléklánc) alján lévők azonban kénytelenek a saját furfangjukra hagyatkozni, ha el akarnak érni valamit. 

Hermész, a trickster

Az egyik ilyen alak Hermész: ő az istenek követe, a tizenkettedik olümposzi, aki nagyjából egy nappal a születése után szórakozásból elhajtotta bátyja, Apollón őrizetlen gulyáját. Mellesleg egy teknősbéka páncéljából lantot készített. 

Apollón, mikor rájött, hogy újszülött öccse volt az, ott állt érvek nélkül, mert hogyan is vádolhatna egy csecsemőt, ki hinné el, hogy tényleg ő lopta el a marhákat? Különösen, ha a gyermek rá is erősít:

„Nem láttam, sose hallottam mástól sem a hírét,
nem tudok újat mondani, díjat sem vehetek föl;
izmos férfi a nyájhajtó, nem látszom olyannak.”

(Homéroszi himnusz Hermészhez)

Ez egyrészt színtiszta hazugság, másrészt a belső érvek közül a körülményekre hivatkozó lehetetlenségi érv. 

Hermész azóta is az útonjárók, a tolvajok, a csalók istene, a követ ég és föld között, a tricksterek ősapja, a nagy tréfacsináló (az a típus, aki kimondja végre, hogy meztelen a király). Hermészről ajánlom Dr. Nagy Fruzsina írását is a Retorikai Newseumban,

Philoktétész, a sebes lábú

Egészen másféle érvelési problémával találkozunk Philoktétész történetében. A trójába induló hadvezért az egyik szigeten úgy megmarta egy kígyó, hogy sebe elfertőződött, rémes bűzt árasztott, és olyan mértékű fájdalmat okozott, hogy a társai nem bírták elviselni az ordítást. Így kirakták Philoktétészt Lémnosz szigetén, majd mentek tovább a háborúba

A probléma akkor kezdődött, amikor azt a jóslatot kapták a tizedik évben, hogy addig nem tudják bevenni Tróját, míg Parisz él, és őt kizárólag Héraklész íjával tudják legyőzni – ami történetesen Philoktétész tulajdonában van. Vajon hogyan győzzük meg azt az embert, akit tíz esztendővel azelőtt kiraktunk egy lakatlan szigeten? 

Ti mit csinálnátok a Philoktétészt meggyőzni (és az íjat megszerezni) induló Odüsszeusz helyében? 

Erős érv, hogy az ember nem állhat egymagában, és felelősséggel tartozik a társaiért, illetve hogy egy tekintélyszemély (Agamemnón, a fővezér) kéri azt. De ez a külső érv a Philoktétészt magára hagyó Odüsszeusz szájából nem hangzik meggyőzően, és nem valószínű, hogy egy olyan embert meggyőzne a közösségért való cselekvésért, akit a pont a saját emberei hagytak magára a bajban. Philoktétészben a szigeten való elhagyatottság élménye szinte minden érvet felülír, noha Odüsszeusz Arisztotelész több érvtípusát is alkalmazza.

• Van-e jobb megoldás? (jobb-e itt meghalni Lémnoszon, mint a dicső háborúban?); 
• A nevek jelentéséből származó érv: Philoktétész neve azt jelenti, birtokához ragaszkodó, tehát nemcsak Héraklész íja kell, neki is jót akarnak;
• A félreértés okának feltárásából származó érv: már régen sem akartak neki rosszat, nemhogy most (ez áll a leggyengébb lábakon ebben a helyeztben);
• Következmények alkalmazásából származó érv, avagy a lehetetlenség mint körülmény, ez belső érv: Philoktétész íja nélkül nem lehetséges a győzelem 

Szophoklész drámájában a megoldás deus ex machina módon, vagyis a dráma törvényszerűségein kívül érkezik: Héraklész, aki Philoktétészre hagyományozta az íját, megjelenik látomásban, és arra biztatja avagy utasítja a hőst, hogy menjen Trójába, és tegye a dolgát. Ez szintén külső érv, hiszen egy tekintélyszemély győz meg a tekintélyével. 

Izgalmasabb azonban a gondolat, hogy inkább a tíz éve sajgó és bűzlő lábsebe meggyógyításának a reménye volt az, ami meggyőzte a héroszt, hogy tegye félre a csatabárdot, és menjen Trójába. Ez esetben belső, következményeket elemző érv győzné meg Philoktétészt (valamint hogy nincs jobb megoldás a szigetről való elkerülésre).

Esetleg a harci láz, a leendő győzelem és hérosszá avanzsálás látomása bírja arra, hogy elmenjen a haragosaival Trójába? Ez szintén belső, valószínűségi érv, hiszen semmilyen isten nem garantálja a háború végét – ők is háborúban állnak egymással. 

Akármi győzte is meg, a mítoszban Philoktétész végül elmegy Trójába, és elkezdődik minden idők leghíresebb mitikus háborújának a végjátéka. 

Az antik görög vázán Philoktétész alakja még nem azt a végtelen fájdalmat fejezi ki, mint a ezernyolcszáz évvel későbbi romantikus festmények, amelyeknek alkotói a fájdalmat emelték ki e a történetből. A Kr. e. 4. századból származó vázaképen egy magányos, fejét lehajtó alak látható, mellette minden idők leghíresebb görög héroszának, Héraklész íjának a tegeze, és egy gyolcs kötés jelzi lábán a sebet. Mintha a tegez kötözése maga is kígyó lenne. Egyik karjával a lábát fogja, másikkal támaszkodik a sziklára, tekintete alulról előre figyel: talán épp érkeznek hozzá meggyőzni. Az alak legmeghatározóbb vonása a magány. Mert a fizikai fájdalom egy dolog. De ami a valódi belső konfliktust okozza ebben a történetben, az a magára hagyatottság évtizeden át érlelődő sebzettsége és a bizalom újbóli, mindennek ellenére való megadása közti paradox térben játszódik. 

Somlyó György költő Philoktétész sebe címmel írt esszékötetet a modern költészetről, s könyvében ezt a kevéssé ismert mitológiai alakot tette meg címadó alaknak. Philoktétészt, aki a szigeten megsebzetten, egyedül él, s íjának húrja mellett énekel; az első Robinsont, Jób távoli rokonát, aki tíz (száz) év magánya és szenvedése miatt a mindenkori költő szimbólumává válik. 

És itt már a költő győz meg minket, olvasókat arról, hogy egy ilyen sorshelyzet tud életadó is lenni. 

Források: 

Somlyó György: Philoktétész sebe. Bevezetés a modern költészetbe. Gondolat, Budapest 1980 

Szophoklész: Philoktétész, Osiris, Budapest, 2004

Homéroszi himnusz, Hermészhez, ΕΙΣ ΕΡΜΗΝ. In: Görög költők antológiája, ford. Devecseri Gábor