Blog

A selyemrét

Jakabnak nagyon tetszett ez a Magyar Népmese-feldolgozás. Én eredetileg nem különösebben szerettem ezt a népmesét, de most így vele nézve új értelmet nyert.

Egy fiatal fiú, aki a szomorú, öreg apja barátjának megy el segíteni? Hol van ilyen? Ekkor jutott eszembe az intraperszonális olvasat, vagyis hogy nézhetjük úgy is a történetet, hogy egyetlen emberen belül játszódik le valami, és minden egyes szereplő „én” vagyok.

Adott egy idős, szomorú király (vagy az egyik szeme sír, a másik nevet, próbára teszi a fiait, hogy ki meri megkérdezni miért, variánstól függ). Vagyis valaki a jelenben életerejét vesztette. Valami nem stimmel. Kire van szükség? Egy fiatalemberre (a királyfira), fiatal energiára, ÉS azokra a dolgokra, amelyek az öreg királyéi voltak fiatalkorában: kard (már rozsdás, ellenben magától működik), illetve egy girhes csikó, akit parázzsal kell etetni (és ennek érdekében áldozatokat is kell hozni, egy öl fa ma is tenger pénzbe kerül. Hát még elégetni! Meg odavinni a csikót. A tüzes parázs elfogyasztásán is lehet töprengeni: minek a szimbóluma lehet? Erős, éget, fájdalmas, és mégis táltos paripát ad alánk…).

Aki bajban van, az öreg király fiatalkori barátja. Vagyis az én valamelyik múltban lévő része. Nevezhetjük régi traumának is. Egy gyönyörű aranyerdő és selyemrét a helyszín, ahova a táltos paripa hipp-hopp elrepít. Igen ám, de nem lehet teljes pompájában élvezni: katonák özönlik el, számlálhatatlan sok katona, hiába minden erőfeszítés, nem lehet levágni őket, mert szó szerint végtelen sokan vannak. Vajon az ifjú hogy tud megbirkózni ezzel? Csak az lenne a megoldás, hogy megduplázódik a küzdők száma?

A selyemréten az öreg egy sátorban lakik. Épp alszik, amikor megérkezik a királyfi. Egy elzárt rekeszben egy fiatal, szép királylány van. Ez az első női minőség, ami megjelenik a mesében, eddig semmilyen királynőről, vagy semmilyen nőről nem volt szó. Ő is gyakorlatilag be van zárva a sátorba. Szóval hiányzik valami női minőség. Ezen is el lehet gondolkodni: szelídség? szépség? otthonteremtés? alkotás?

A sátorba belépve a legény elfárad, elalszik, az öreg nem ismeri fel és meg akarja ölni először. Nagyon szép szimbólum: az elme, a lélek saját magát támadná meg. Mert a változás fáj. Még akkor is, ha azt felismeri az ember, hogy segítségre van szüksége. Akkor is, ha igazán akarja. Az első gondolat mégis az, hogy ez egy idegen, megváltoztatni jött valamit, tehát veszélyes, el kell hát pusztítani. Aztán az ember (az öreg barát) mégis időt ad magának, és ezzel nagy lépést tesz előre. Másnap együtt állhatnak a boszorkány katonái elébe.

De hiába a magától vagdalkozó csodakard, ha a problémának nem a forrását, csak a tünetét kezeli! A boszorkány az, aki ontja a barlangból a katonákat. A tüneti kezelés nem célravezető, na. A barlangba kell menni. Beszédes a szövőszék: a boszorkány szövi a sok tünetet, ami eltereli a figyelmet a valódi problémáról. A szövés, fonás mindig is az élet és a halál szimbóluma volt minden mitológiában, a párkáktól a moirákon át elképesztő sok mindenhol előfordul.

Szóval boszorkány. A második női szereplő a mesében. Ez inkább egy férfimese, mondhatjuk, és a rajzfilmnek elég nyomasztó zenéje is van hozzá. Mégis rabul ejt a történet. Mégis univerzális és uniszex történet. Mert a gonosz boszorkány nem ugyanaz, mint a vasorrú bába, a baba jaga, a bölcs öregasszony, élet és halál tudója. Ez az öregasszony is élet és halál tudója ugyan, de rosszindulatú. A női minőségét pusztításra használja, ha teremt is (katonákat), az is pusztítani akar. Ő maga a probléma.

És gonosz boszorkánynak nem születik az ember, hanem azzá válik, a saját életére vonatkozó döntéseken keresztül. És itt most megint nem csak nőkről beszélünk, ugye értitek? Ismertek savanyú öregasszonyokat, keserű, rosszindulatú öregembereket? Akikben megfagyott valami, akik a múlt egy szeletében élnek, akiket egy trauma gonosz kis öreggé változtatott? Nem is kell ehhez öregnek lenni, egyébként. Már kamaszkorban is megjelenhet ugyanez az attitűd: a feldolgozatlan traumáktól eltorzult személyiség. (Pszichopata, mondanánk ma szakszóval).

Mi a megoldás?

A királyfi kardja vagdalja csak tovább a katonákat, ő a zsebkését veszi elő, és gondolkodás nélkül a boszorkány szívébe szúrja. A zsebkés éles. A zsebkés kéznél van. Ételre, faragásra, mindenféle dologra alkalmas. Arra, hogy a dolgok közepébe vágjon, elválassza az életet a haláltól, arra tökéletes. A „királyfi” semmilyen más módszerrel nem ért volna célt. Ezzel viszont azonnal. Semmi szóba elegyedés, semmi „de hát mi rosszat tett neked az öreg”, semmi „hagyd már abba a katonák szövését”, nincs alkudozás. Ennek a lénynek pusztulnia kell, akkor virágzik ki a selyemrét, a királynői minőség akkor tud virágozni párban a királyi minőséggel. Akkor szabadul fel az aranyerdő – akkor lesz teljes az élet.

És ilyen olvasatban lenyűgöző, hogy micsoda belső folyamatok játszódnak le egyetlen emberben. Mondjuk a boszorkány ledöfésétől az esküvőig szerintem nem csupán a hegy eltűnése van, hanem még sok-sok munka, de a legnagyobb szembenézés, a legnehezebb része a dolognak már megtörtént, a mese idáig vitt el minket. Kristálytisztán mutatja az utat, hogy mi a megoldás, ha az ember egyszercsak ott találja magát, mint a király a mese elején: szomorúan, erőtlenül, depressziósan.

Na erre kell a meselátó szem és a mesehalló fül.

A mesét egyébként részletesebb változatban Mirkó királyfi címmel találtam meg Benedek Eleknél, a mese első fele azonos ezzel a történettel; de több motívuma, például a katonákat szövő boszorkány, vagy a síró-nevető szemű király előfordul más mesékben is.