Ma egy adventi vásáron mondtam mesét. Zárt térben voltunk, a közönség átlagéletkora pedig harminc évvel több volt, mint amit belőttem: gyerekek helyett árusok, és totyogó apróságok szülei. Így hát gyors fejszámolással elővettem az egyik legújabb kedvenc mesémet, a Szélcsengettyűt, ami az Eladott álom c. japán mesegyűjtemény utolsó darabja, tüneményes és bájos kis mese, minden korosztálynak, kezdésnek, zárásnak, bármikor, bárhogyan.
A tengerparti idős mester kölcsönadja valakinek a szélcsengettyűjét, hogy megvidámítsa, azonban nem kapja vissza időben, ezért utána küldi a kis tanítványait, akiket azonban kisgömböcként benyel a jelenet: a csengettyű szavára a kertben egyre csak táncolnak, pörögnek és forognak, míg végül maga a mester is ott forog boldogan, a többiekkel együtt.
Két totyogó kislányka szájtátva bámulta, hogy mit harangozok és kapálózom, akkor aztán rájöttem, hogy nem véletlenül vettem fel pörgős szoknyát, nosza, pörögtem nekik, és ez nagyon-nagyon tetszett nekik. Ami azt illeti, a felnőtteknek is.