Ma ovisoknak meséltem, a megyei könyvtárba jött délelőtt egy vegyes csoport, meglepődtem, mert valamiért nem számítottam három évesekre, de tüneményesek voltak. 

A Koka teknőssel kezdtem, amit Margaret Read MacDonald The storytellers’ start-up book-jában  találtam, és nagyon megragadott: a kis teknős elhiteti az őt megfogó emberekkel, hogy se késsel, se baltával, se egyébbel nem lehet megölni, mikor azonban a vizet említik, megijedést tettet… elég interaktív mese, közös tapsolással (a mondókázásba nem szálltak be), meg voltak javaslataik a gyilkos szerszámra is (villa, puska). 

Azután végre alkalmam volt elmesélni az egyik legkedvesebb gyerekkori mesémet a Liu testvérekről, ami a Kisgyermekek Nagy Mesekönyvének ronggyá olvasott példányában van meg, a gonosz kormányzó nem tudja megöletni a fiúkat, mert mindegyik halálnemhez a megfelelő varázslatos képességű testvérre cserélik ki magukat: a lefejezéshez a vastestű, a szikláról ledobáshoz a teleszkóp-lábú stb. Valamiért nagyon közel állt hozzám mindig ez a mese, és ezért nagy örömmel meséltem, és úgy tűnik, le tudtam kötni vele közel húsz óvodást tíz percig…

Végül egy észak-nyugat-amerikai indián mesét hoztam (Fukar Marok lakomája népek meséi), a hosszú tél szempontjából nagyon is aktuálisat: hogy miért változó a tél hossza. A sündisznó öt (majd négy) téli évszakot akar, a hód annyit, ahány pikkely van a farkán… a Holló pedig úgy dönt, a találós kérdések kitalálásának gyorsasága alapján dőljön el a tél hossza. Nos, idén, úgy tűnik, kevés találós kérdést tettünk fel egymásnak…

Azért a kicsik megfejtették kis segítséggel a következőt, most már talán jöhetne a tavasz, ha ti is kitaláljátok:

Négy ága van egy fának: 
az egyik kizöldül, 
a másik gyümölcsöt terem,
a harmadik hervadozik, 
a negyedik elszárad.
Mi az?