Előfordul, hogy nem magam választom meg a témát, hanem felkérést kapok, hogy milyen
történetet meséljek. Ez néha igazi kihívás tud lenni. Viszonylag könnyű ugyanis elmesélni egy
történetet, amelynek van eleje, közepe, vége, van főhőse, és történik benne valami. Annál
nehezebb ez egy olyan történet esetében, amely már csak töredékekben létezik. Számtalan
ilyen mítosz van. Ezek ugyanis általában mítoszok, egy elfelejtett kor, kultúra, történet
lenyomatai, apró forgácsok egy nagy egészből, az is leggyakrabban eltorzítva. Ha hasonlatot
akarnék mondani: olyan ez, mintha egy elázott és darabokra szakadt tintával, furcsa
kézírással, esetleg más nyelven írt papírról próbálnék esti mesét mondani.
Lilithről kaptam felkérést, amelynél nagyobb kihívás aligha érkezhetett volna. Nem azért,
mert Lilith egyrészt egy succubus női démon a zsidó-keresztény kultúrában, másrészt egy
felszabadult feminista szimbólum; hanem azért is, mert a keresztény identitásomban muszáj
elhelyeznem ezt a két egymásnak homlokegyenest ellentmondó narratívát. Másképpen
ugyanis nem lehetséges róla mesélni: csak ha kibékítem őket magamban.
Mondom, hogy csináltam.
Először a Kutató kezdi meg a munkát. Jöhetnek a szakkönyvek, szakcikkek, magyarul,
angolul és még amilyen nyelven csak beszélek. Kutatok elsősorban az interneten (bevallom,
nekem is az van leginkább kéznél, ha olyan ritka témát találok, amely nincs meg a házi
könyvtáramban), de könyvtárban, és más mesemondókat is megkérdezhetek, sőt, random
ismerősöket és barátokat is érdemes olykor megkérdezni, ha megbízok bennük: ti tudjátok, ki
az a a Lilith?
Aztán ha összegyűjtöttem egy széles merítésnyit, több forrásból (mesemondó körökben azt
mondják: legyen legalább három különböző forrás), ekkor lép képbe a kreatív elme. Az
Alkotó. A módszer neve: két lépést hátra.
Ezért kell időben elkezdeni: alkotni időbe telik, lehetőleg a végtelenség illúziójával, de egy
biztos határidővel a nem túl messzi távolban. Minimum egyet érdemes rá aludni. Én
jegyzetelek. Olykor, ha akad valaki, akivel lehet, beszélgetek róla, ez mindig nagyon izgalmas.
Ha van rá lehetőségem, elmegyek sétálni, és közben nem hallgatok semmit, csak nézem a
fákat meg a virágokat meg a felhőket. Szó szerint. A testem mozdul, a figyelmem lazán
szemlélődik, a háttérben az egymásra hordott adathalmok megkeresik az utat egymás felé.
Ebben az esetben volt egy barátnőm, aki életmódjából fakadóan örült a felnőtt témának
(néha jó másról is beszélgetni, mint pelenkákról és alvásidőről), és a szintén töredékes időben
kicserélhettünk néhány gondolatot. Elsősorban ilyenkor arra van szükségem, hogy valakinek,
aki meghallgat, ki tudjam mondani azt, ami bennem van. A témát szavakba önteni. A
narratívát megfogalmazni (van egyáltalán?). A kutatásból kiemelni a legfontosabbakat. Vajon
ki a főhős? Vajon kinek a nézőpontja a legizgalmasabb? Vajon ez vagy az a hagyomány miért
így ábrázolja Lilithet, és miért lett apokrif szereplő? (vajon miért…)

A szavak kimondása, akárcsak a a leírás, segít, hogy a halvány, megfoghatatlan körvonalakból
elkezdjen kialakulni valami, amivel már tudok kezdeni valamit. Három vagy négy főbb
szereplőnk van, Ádám, Lilith, Éva és Isten. Hagyomány számtalan, a Biblia, a Talmud, a
mezopotámiai mitológia, a görög mitológia, de igazság szerint ez a “szépasszony”-típusú
hiedelemlény-démon szinte minden kultúrában megtalálható a Kárpát-medencétől a Távol-
keletig. Vagyis van benne valami közös. Van benne valami, ami megérint. Ami miatt
fennmaradt évezredeken át. És ami miatt most megint téma.
És ezzel már majdnem eljutok a történet lényegi magjához. Ahhoz, hogy MIÉRT fogom
elmondani ezt a történetet: miért fontos? Kiknek mondom ezt? Mit üzenek nekik? Ha
mesemondóként vagyok jelen, a hallgatóság nem bölcselkedéseket vár: a történetnek kell
elmondania mindazt, amit én tanulságként levonnék. De hol van a történet a töredékekben?
Miközben teszem a dolgom, reggel felkelek, este lefekszem, a kettő között minden mással
foglalkozom — a téma időről időre visszatér hozzám. Alakul, formálódik, körvonalazódik,
már lassan ki tudom venni, ki a főhős, és azt is, hogy mi történik vele. Végül találkozunk: a
történet és én. Elmondom magamnak. Ő elmondja magát. Barátkozunk. Felkészül a függöny
mögött. Minden nap egy lépéssel közelebb megyek. Megkérdezem, hogyan szeretné, hogy
elmeséljem. Sorra vesszük a sorra veendőket: a struktúrát, az érzelmi ívet, a kezdetet-véget, a
narrátort, az összes apróságot, amelyből összeáll végül. Gyakorlunk. Van, amikor ő esik szét,
s van, amikor én, de nem adjuk fel, mert határozottan mondanivalónk van. Sokat írok,
karikázok, nyilazgatok, színezek, az mindig segít. Ha az nem, akkor a séta, vagy az ücsörgés
egyedül, esetleg félálomban magamnak mondott esti meseként, álomként.
Aztán lassan készen áll, hogy kilépjen. Én csak segítek neki.
Lilithnek egyébként pontosan egy női körben van helye. Lehetőleg piros ruhában. Lilith Káli
és Istár rokona, azoké az istennőké és nőké, akik nem hagyják magukat irányítani; a szuverén
nőké, akik beleállnak az erejükbe, és egy kicsit fényesebbé teszik maguk körül a világot. Még
akkor is, ha a sötétségen keresztül vezet az út. Hálás vagyok, hogy összebarátkoztunk.