Sok mesemondó indul a színpadról, vagy a katedráról, hiszen egyrészt a mesék didaxis nélkül tanítanak, másrészt határozottan kell hozzájuk előadói véna, de nagy számban vannak azok, akik múzeumból jönnek, vagy akár a természettudományokat szeretnék kevésbé szárazon átadni.
Ami engem illet, csak a szokásos: egy kicsit ez is, egy kicsit az is.
Dolgoztam tanárként – néhány hónapot –, voltam múzeumpedagógus-jellegű tárlatvezető és gyerekfoglalkoztató – majdnem egy évet –, voltam cserkészvezető egész sokáig, ahol mondjuk a mesemondásra különösen hasznos alkalmak nyílnak, például negyven gyerekkel a semmi közepén egy viharban ragadva…
A színpadot az iskolai színjátszásnál hagytam abba, imádtam a tanáromat, de beláttam, hogy nem vagyok színpadra való. És nem is. Vagy mégis? A meséléshez nem úgy kell színésznek és pedagógusnak lenni, mint ahogy gondolnánk. Mert a történet visz, én csak eszköz vagyok, hogy egy párhuzamos univerzumba vigyem a hallgatóságot egy negyed órára. A lelkesedés és lelkesítés pedig valami oknál fogva istenadta talentumom – talán ez is egy jel, hogy mesemondóvá nőttem fel.
Honnan jön a mesemondó? Ez a mesemondó pontosan emlékszik az első alkalomra, amikor közönség elé állt. 2017-ben a Mítoszok Csatáját szerveztük meg Veszprémben, Zalka Csenge írt róla alapos beszámolót, mint azóta is minden Mítoszok Csatájáról, amelynek azóta rendszeres fellépője vagyok. Én csak annyit tettem hozzá: köszönöm! Mindenkinek, aki eljött, aki mesét mondott, aki meghallgatott, aki nevetett a vicces részeken, egyáltalán, aki hajlandó volt belemerülni egymás után nyolc mitikus történetbe. És köszönöm, hogy adtak esélyt elmondani, hogy meghallgattak, pedig az első percben a karomat sem bírtam megmozdítani az izgulástól. De aztán ahogy felemeltem a kezemet, varázslat! Megszűnt a lámpaláz, és a történet vitt magával velem együtt mindenkit.
Sokat kell még tanulnom ebben a szakmában, de ez egyrészt lelkesít – hiszen életem végéig van mit tanulnom! Másrészt nagy élmény, hogy a történet viszi magával a hallgatókat, és hogy nem én vagyok a középpontban – épp csak a közvetítő vagyok, és ez a szerep minden tekintetben nagyon fekszik.
Thor és Utgard-Loki története pedig továbbra is a kedvencem marad, egyre inkább.
Nos, hogy honnan jön a mesemondó? Például innen. De számtalan más közegben is megszülethet. A lényeg, hogy aki szereti megosztani a történeteket másokkal, annak fontos, hogy tudja: nincs egyedül. Egy sok tízezer éve létező közösség tagjai vagyunk mindannyian.
